Előzmények, a jelenlegi helyzet

Románia közigazgatási átszervezése, melynek során a területi szervezés új szintjét – a közigazgatási régiókat – is be akarják vezetni, évek óta napirenden van, ráadásul az egyes politikai pártok között gyakorlatilag egyetértés van azt illetően, hogy a már évekkel korábban létrehozott fejlesztési régiókat ruházzák fel közigazgatási hatáskörökkel.

Ennek ellenére még mindig csak beszélnek róla, konkrét lépés mindössze annyi történt, hogy elkészült egy alkotmánymódosító törvénytervezet, illetve lezajlott néhány közvitának nevezett rendezvény. Ahol a megnevezéssel ellentétben mindössze az történt, hogy a miniszterelnök-helyettes lényegében kész tényként ismertette a kormány elképzelését (ami szinte kizárólag a régiók behatárolásáról szólt, azok kompetenciáiról, működéséről kevés szó esett), s maximum meghallgatta a jelenlévők véleményét, de fel sem merült, hogy azokat valaki figyelembe vegye, netán módosítsa a kormány elképzelését.

Egy lehetséges magyarázat erre a lassú előrehaladásra az, hogy a 2003-as alkotmány több ponton is módosításra szorul, ráadásul az egyes pártok – a jelek szerint nem értve egy alkotmány szerepét – napi politikai érdekeik alapján fogalmazták meg módosító indítványok tömkelegét. Tekintettel ezek számára is, nem véletlenül merült fel többször az, hogy módosítás helyett célszerűbb lenne egy új alkotmányt kidolgozni. Ennek ellenére ilyen irányú konkrét lépések nem történtek, a módosítás folyamata pedig jó ideje be van fagyasztva.

Azt hogy gyökeresebb módosításokra van szükség, az alkotmányjogi szakértőkből álló Stanomir-bi­zottság is megfogalmazta 2009-ben közzétett jelentésében. A bizottság – amelynek elnöke a jelentés közzétételekor fontosnak tartotta kihangsúlyozni, hogy mindenféle politikai nyomástól és elvárástól mentesen, kizárólag szakmai szempontok figyelembevételével készítették el a 86 oldalas, igen részletes dokumentumot – nem­csak az ország közigazgatási átszervezése kapcsán, hanem más összefüggésben is említést tesz az Európa Tanács több dokumentumáról, kritizálva a jelenlegi alkotmányt azért is, ahogyan a nemzeti kisebbségek kérdését kezeli.

Rámutat, hogy túl kell lépni a kilencvenes éveken, amikor az egyes cikkelyek megfogalmazását jelentős mértékben befolyásolták a „szeparatizmustól” való félelem és egyéb irracionális elgondolások. A területi-közigazgatási szervezés kapcsán pedig a jelentés egyértelműen kimondja, hogy azon változtatni kell, ugyanakkor nem kerüli meg – sőt kiemeli – azt a sokak számára kényes tényt, hogy ebben a folyamatban sajátos szerep hárul a nemzeti kisebbségekre, illetve az általuk lakott területekre, ugyanis Románia be kell tartsa a vállalt nemzetközi kötelezettségeit. Márpedig ilyen téren három is van, amiket mind figyelembe kell venni.

Tekintettel arra, hogy a jelentés részletes áttekintést nyújt az 1989 utáni alkotmányos helyzetről, összevetve azt nemcsak a hazai valósággal, de más európai országok gyakorlatával, alkotmányainak alakulásával, s mindezek alapján fogalmaz meg részletes szakmai javaslatokat egy kidolgozandó új alkotmányra vonatkozóan, ezek a nemzeti kisebbségekre vonatkozó megállapítások jellemző módon inkább csak utalások, nincsenek részletesen kifejtve. Jelen írás célja ellenben kizárólag az, hogy a közigazgatási átszervezésnek a székelyföldi vonatkozásait tárgyalja, ilyen értelemben nemcsak lehetősége, de kötelessége is a téma részletes elemzése, a vonatkozó dokumentumok minél teljesebb körének, illetve a közöttük lévő összefüggéseknek a bemutatása.

Az Európa Tanács vonatkozó dokumentumai

Tudatában annak, hogy egyéb nemzetközi szervezeteknek is léteznek releváns dokumentumai, alább csak az Európa Tanács által kibocsátottak kerülnek bemutatásra. Azon egyszerű okból kifolyólag, hogy ezek meggyőző és kellőképpen átfogó módon szabályozzák ezt a területet. Az Európa Tanács egy meglehetősen bonyolult intézményrendszer, mely az elmúlt évtizedekben számos, a témához kapcsolódó dokumentumot dolgozott ki. Ezek két nagy csoportba sorolhatóak: vannak olyanok, amelyek betartása a dokumentumot ratifikáló tagálla­mok számára kötelező, és vannak olyanok, amelyek iránymutatóak, csak kifejezik az Európa Tanács álláspontját. Az összes releváns dokumentumot még listázni sem volna könnyű feladat, ezért a következőkben mindkét csoportból a jelentősebbeket ismertetem.

1. Kötelező érvényű dokumentumok

1.1. A Helyi Autonómia Európai Chartája

Az 1985-ben született chartát Románia 1997-ben ratifikálta, s az 1997/199-es számú törvényként lett a hazai jogrend része. Ez nem kisebbségvédelmi dokumentum, ellenben van két előírása is, ami jelen írás tárgya szempontjából releváns. Egyrészt ott van a negyedik cikkely hatodik bekezdése, ami kimondja, hogy a helyi hatóságokkal időben és érdemben konzultálni kell minden őket közvetlenül érintő kérdésben. Márpedig az nem kétséges, hogy adott település szempontjából igen lényeges kérdés az, hogy milyen közigazgatási régióba kerül, illetve még pontosabban az, hogy mely településekkel együtt fog majd egy régiót alkotni.

Nyilvánvaló, hogy minden településnek léteznek hagyományos kapcsolatai, illetve hogy a közös múlt, a kultúra, a lakosság identitása (legyen az nemzeti vagy regionális) ilyen téren meghatározó tényezők. Másrészt releváns még az ötödik cikkely, ami ugyan a településhatárok megváltoztatására vonatkozik (s azt mondja ki, hogy azokat csak a helyi közösség megkérdezése után szabad módosítani), ám – mutatis mutandis – az elv jóhiszeműen kiterjesztendő a régióra is, s egyaránt betartandó azok határainak kijelölésekor, illetve esetleges módosításakor.

Ha tehát a régiók létrehozása során Románia parlamentje és kormánya tiszteletben fogja tartani a charta előírásait, akkor az egyik létrejövő régió várhatóan pontosan azokat a településeket fogja tartalmazni, amelyek a Székely Nemzeti Tanács által kidolgozott autonómiastatútum mellékletében fel vannak sorolva, kizárt annak a lehetősége, hogy székelyföldi települések más régiókba kerüljenek, vagy hogy a Székelyföldet mindenestől beolvasszák egy nagyobb régióba.

1.2. A Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Európai Chartája

Ezt hét évvel az önkormányzati charta elfogadása után, 1992-ben fogadta el az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlése, Románia azonban nem siette el a ratifikálását, kerek 15 évig kellett várni arra (2007/282-es törvény). Ez a dokumentum elsősorban – mint a címe is mutatja – nyelvi jogokról és azok gyakorlásáról szól, ellenben ezek közül nem egy esetében óhatatlanul felmerül azon terület, ahol valamely kisebbségi vagy regionális nyelvet beszélik.

Maga a charta egyfajta menü, amely a közélet területei (oktatás, kultúra, igazságszolgáltatás, közigazgatás, stb.) szerint csoportosítva felsorol számos, a nyelvhasználattal kapcsolatos jogot (például az anyanyelv használata a hivatali ügyintézésben), s minden egyes ratifikáló ország maga döntheti el, hogy mely nyelv beszélői számára melyiket biztosítja ezen jogok közül, figyelembe véve az adott országban lévő konkrét helyzetet.

Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy Románia lényegesen több és „erősebb” jogot biztosít a területén élő magyaroknak, mint például a tatároknak. A charta kidolgozói arra is odafigyeltek, hogy ne lehessen azt csak „szemkiszúrásból” ratifikálni (értsd: egy tagország ratifikálja, de a jogok közül szinte semmit nem garantál), ezért feltételként szerepel, hogy az adott ország területén elismert minden nyelv esetében minimum 35 jogot kell garantálni, s ezen belül még az is meg van szabva, hogy minden egyes terület esetén minimum hányat (például minimum három jogot az oktatás és a kultúra területén).

Amint már említettem, a nyelvi charta tipikusan a nyelvhasználati jogokról szól, ellenben a hetedik cikkely – mely a célokról és elvekről szól – kimondja, hogy a dokumentumot ratifikáló államok jogalkotásukat és gyakorlatukat arra a célra és elvre alapozzák, hogy minden egyes regionális vagy kisebbségi nyelv körzetét oly módon tartják tiszteletben, hogy a fennálló vagy később létesítendő közigazgatási határvonalak ne jelentsék e kisebbségi vagy regionális nyelv támogatásának az akadályát (kiemelések tőlem).

A charta olyan területekről beszél, ahol az adott nyelvet beszélők jelentős számban élnek, ez Románia esetében úgy néz ki, hogy számos nyelvi jogot konkrét (20 százalékos, 1/3-os, stb.) küszöb eléréséhez kötöttek. Ebből egyenesen következik, hogy a leendő régiók kialakításánál – szöges ellentétben azzal, amit a román politikusok hangoztatnak folyamatosan – kötelezően figyelembe kell venni a nyelvi határokat, tilos szándékosan olyan határokat meghúzni, amelyek jelentős számban magyarok lakta településeket túlnyomóan román többségű régióba sorolnának, illetve tilos a Székelyföld egészét egy olyan régióba olvasztani, mint a közép fejlesztési régió, ahol a magyarok részaránya mindössze 30 százalék körüli. Ha az ország jóhiszeműen tartja tiszteletben a 2007/282-es törvény előírásait, akkor akár az érintett települések megkérdezése nélkül is – pusztán a hetedik cikkely értelmében – létre kell hozza azt a régiót, ami pontosan lefedi a Székelyföldet.

1.3. Keretegyezmény a Nemzeti Kisebbségek Védelméről

A nemzeti kisebbségek jogai azonban nem korlátozhatóak kizárólag a nyelvhasználatra, ezek ki kell terjedjenek az élet minden területére. Ezt tükrözi a nyelvi charta után három évvel, 1995-ben elfogadott (Románia által még az elfogadás évében, az 1995/33-as számú törvény révén ratifikált) kisebbségi keretegyezmény. Ez már a harmadik cikkelyben leszögezi, hogy a kisebbségi jogok nemcsak egyéniek (amint azt előszeretettel állítják román politikusok, illetve hatóságok), azok jelentős része csak közösségként gyakorolható.

A témánk szempontjából releváns cikkelyek a 10. és a 16. Az első azt mondja ki, hogy a kisebbségek által lakott területeken a hatóságoknak azon kell lenniük, hogy tegyék lehetővé a kisebbség nyelvének használatát a közhivatalokban. A szöveg közhivatalokat említ, ez tehát egyértelműen vonatkozik nemcsak a helyi hivatalokra, hanem az összesre, ideértve a központi hatóságok helyi kirendeltségeit. Ez egy újabb olyan előírás, ami a nyelvi jogok gyakorlását területhez, nevezetesen a kisebbségek által jelentős létszámban lakott területhez köti. A 16. cikkely megtiltja a keretegyezményt aláíró országoknak, hogy módosítsák a lakosság nemzetiségi összetételét azon területeken, ahol kisebbségek élnek azzal a céllal, hogy ily módon korlátozzák ezeket a keretegyezményben rögzített jogok gyakorlásában.

A szerző a Gyergyószéki Székely Tanács alelnöke

Folytatás a következő Szempontban